Én ...az ország "leggazdagabb" csórója... :-)

Én ...az ország "leggazdagabb" csórója... :-)

2009. december 14., hétfő

Corpus delicti - folytatás a könyvből

Az emberek kezdtek másképp ismerni, én lettem az a „kincskereső” pasi a Blikkből, vagy a „fegyverek után kutató” ember a TV2-ből. Tisztában voltam azzal, hogy ez rövidesen lecseng, és aztán majd nem beszél rólam senki.
De kitörölhetetlenül én lettem a hiányzó láncszem megtalálója, nélkülem megoldatlan lenne a móri mészárlás. Az egyik nyomozó például azt mondta, ez az eset valószínűleg bekerül a kriminológia történetébe, és talán még oktatni is fogják.
Köszönöm –gondoltam magamban. Inkább csak azt a pár forint „aprót” adták volna ide helyette, és ne oktassák!
Miközben sorra jelentek meg a cikkek, közben párhuzamosan folyt ellenem két rendőrségi eljárás, és én is rövidesen perelni kezdem a rendőrséget a nyomravezetői díj ügyében. Minden józan gondolkodású ember azon az állásponton van ebben az ügyben, hogy Kiglics Attila hamisan vallott Kaiserékra, ezért a részére kifizetett 25 millió forintot vissza kell adnia! Érdekes módon ez a rendőrségnek eddig nem jutott eszébe, sőt! Folyamatosan hárítanak, ködösítenek, és védeni próbálják a korábban megkötött balul sikerült, - mások szerint törvénytelen vádalkut.
Én pedig úgy döntöttem, beperelem az Rendőrséget, döntsön a bíróság ebben az ügyben! A postásgyilkosságra kitűzött további 10 millió forintot szintén érdekes körülmények között fizették ki. Kérdésemre, hogy miért nem én kapom meg, legalább három különböző képtelen választ kaptam. Előbb azt állították, volt ott az erdőben egy ember, aki látott egy gyanús járművet, és felírta a rendszámát. Ez baromság!
Azon a területen egyrészt nem túl gyakran jár az erdészet járművein kívül autó, másrészt pedig miért várt emberünk hat évet azzal, hogy ezt az információt elmondja?
Később az a verzió következett, hogy volt ott egy ember, aki látta, hogy gyanús csomagokat pakol valaki az erdőben. Ez ismét baromság!
El nem tudom képzelni, hogy azon a területen két ember ne vegye észre egymást! Ha Ő látta Nagy Lászlót, akkor Nagynak is látnia kellett Őt! Ha pedig el hisszük, hogy Nagy László hidegvérrel lemészárolt összességében tíz embert, akkor nehezen hihető, miért hagyott életben egy szemtanút, aki látta amint elrejti a fegyvereket? Továbbá felvetődik az a kérdés is, ha valóban gyanús csomagok elrejtésének volt szemtanúja emberünk, miért nem jelentette azt azonnal a rendőrségnek? Miért várt ezzel a nagyon fontos információval éveket? Lehetséges, hogy Ő a titokzatos harmadik, akit ahogy már fentebb írtam a fegyverek megtalálásának helyszínére vártak? Ő volt az idegen, aki tudott a fegyverek létezéséről? Ismerte az igazi elkövetőket, és elkövetett bűneiket? Mi lehetett az Ő feladata a bűncselekményekben? Ismét egy titkos vádalku van a háttérben?
Érdekes, mert pletyka szinten ekkoriban elterjedt a hír, hogy egy ismert pitiáner bűnöző, aki korábban ismerte Nagy Lászlót, és valami nézeteltérésük lehetett, mert a háta mögött úton útfélen lesajnálóan nyilatkozott róla, egy szép napon besétált egy tatabányai pénzintézetbe és megközelítőleg a kitűzött díjnak megfelelő összeget helyezett be lekötött betétbe. Korábban sosem volt ennyi pénze. Ő dobta fel Nagyékat?
Továbbra sem vagyok meggyőződve arról, hogy a rendőrség, ügyészség, bíróság részéről elkövetett óriási baklövések ebben az ügyben nem folytatódnak. Nem pusztán arra gondolok, hogy két ebben az ügyben ártatlan embert jogtalanul ítéltek el, mint inkább arra, hogy az ügy egészében rengeteget tévedtek, majd hogy magukat mentsék, ködösítettek, félre magyaráztak, csúsztattak, és megkockáztatom, néha egyszerűen hazudtak.
A hazai igazságszolgáltatás egyszerűen csődöt mondott, azokban, akik tévedhetetlennek tűntek korábban, hatalmasat kellett csalódnunk. Nekünk adófizetőknek azzal kellett szembesülnünk, hogy egyszerűen az orrunknál fogva vezettek minket, miközben elherdáltak nagyjából másfélmilliárd forintnyi közpénzt, és bűnözőknek osztogattak vádalku címén milliókat!
Ez az intézmény ma a bűnözők szociális segélyezése! Joggal kérdezhetjük meg, hol vannak azok az emberek, akik ezeket az elhibázott döntéseket hozták? A szóban forgó rendőri vezetők mindvégig kitartottak egy koncepciósra sikerült ügy mellett, és egyszerűen keresztülpréselték az igazságszolgáltatás többi résztvevőjén. Egyszerűen tetteseket akartak produkálni, mert a társadalom részéről, és a politika oldaláról is erős nyomás nehezedett rájuk.
Ennek következtében akkor is rávarrták a Kaiser, Hajdú párosra, ha az egész vád alapjaiban roskadozott!
Mindvégig kitartanak most a mellett is, hogy nekem nem jár a nyomravezetői díj, holott tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy jár. Azt hiszik, nem vesszük észre, hogy időről-időre ugyanazt a sémát követik minden ügyben! A borzalmas, hogy ennek az árát folyamatosan mi, állampolgárok fizetjük meg.
Ma már tudom, hogy egy titkos NN5 számú tanú jelentkezett a rendőrségnél a tárgyak előkerülését követően. Állítólag ez a személy segített Nagynak amikor az „elfelejtette” hová rejtette a földbe ásott csomagjait. Erről később még részletesen beszámolok.


¤

Elképesztőek voltak ezek az indoklások! Miközben az egész közvélemény láthatóan a pártomra állt, a hatóságok sündisznóállásba helyezkedtek.
Volt például olyan felvetés is, hogy a korábban kifizetett 25 millió forintot két okból sem lehet visszakövetelni a hamisan tanúzó Kiglicstől, mert erre még nem volt példa, illetve mert az állampolgárok törvénybe vetett bizalma megrendülne.
Na, ezt végképp kikérem magamnak! Bocsánatot kérek, de én vagyok az állampolgár ebben az ügyben! És az én bizalmam, ha megrendül, az nem probléma?
Könyörgöm mit kellett volna még tennem a tettes személyének kiderítése érdekében? Nem neveztem meg? Nem mondtam be a lakcímét? Valóban nem, hiszen ha ezt tudtam volna, akkor feltehetőleg a bűntársuk volnék! Vagy esetleg nekem kellett volna lesben állnom az erdőben a fegyverek megtalálási helyén? És amikor feltűnik a bűntársuk, előugranom a bokorból, leteperni, megkötözni, és kivallatni, kik voltak az elkövetők? Majd ezután kommandóst alakítva lecsapni Nagyra és Weisdornra, autóba tuszkolni őket, és bevinni a rendőrségre? Természetesen még a tanúvallomásukat is aláíratni velük! Akkor járna a nyomravezetői díj? Vagy még ebben az esetben is találnának valami kibúvót? Ezzel szemben egy valótlan állítás Kiglicstől, egy hétpróbás bűnözőtől elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy részére kifizessenek 25 milliót!
De csak jöttek sorra az ügyeimben a különböző hivatalos levelek, bírósági határozatok, ügyészségi elutasítások, szabálysértési bírságok…
A postaládánk már szinte csak ezekkel, és persze fizetési felszólító levelekkel volt tele.
A levelek, beadványok küldözgetését azonban ennek ellenére sem adtam fel. Írtam parlamenti képviselőknek, illetve személyesen ismerősökön keresztül is kapcsolatba kerültem velük. Ezek is érdekes tanulsággal szolgáltak számomra. Amikor a személyes beszélgetéseink zajlottak, egyszerűen meg voltak döbbenve. Ebben az országban mindez nem történhet meg – mondták – és ígéretet tettek, hogy interpellálni fognak az ügyben az ország házában! Azután sem interpelláció, sem az embert nem láttam többé…
Rá kellett döbbennem, ez a politika. Azt mondják abban a pillanatban, amit hallani akarsz, majd az ajtón kilépve el is felejtik. Ez ismétlődik valójában négyévente is…

Magyar „tyúkper”


Teljesen magamra hagyatva éreztem magam a jog útvesztőjében, de ahol csak lehetett fellebbeztem. Egy októberi napon, aztán meg kellett jelennem a Bíróságon a szabálysértési ügyemben tartott tárgyaláson.
A bírák úgy tűnt mindig késnek. Enyhe izgalommal várakoztam a folyosón, és telve voltam reménnyel. Kisvártatva megérkezett a bíró, és egy fogalmazó hölgy. Bementek, majd rövid idő eltelte múlva megszólalt az ajtó felett elhelyezett hangszóróban egy hang:
– Szebenyi István jöjjön be a tárgyalóterembe!
A bíró elkérte a személyes okmányaimat, bekapcsolta a magnetofont, majd ismertette a tényállást, a vádat, a benyújtott kifogásomat. Meg sem hallgatott, s már-már úgy tűnt hamar le akarja zavarni a tárgyalást.
– Bocsásson meg Bíró Úr – szóltam közbe.
– Nem szeretném félbe szakítani, de meg hallgatná, hogy tulajdonképpen miért is vagyok itt? Talán az ügy szempontjából fontos volna, ha megértené hogyan kerültem idáig?
– Akkor mondja, hallgatom – felelte.
Röviden elmondtam az események sorát, beleértve a móri megtalálás körülményeit, illetve az azt követő eseményeket, Lali balesetét, a házkutatást, vád alá helyezést. Az eljárásban elkövetett ordító hibákat, hogy nem ajánlottak a házkutatás során hatósági tanút a részemre, hogy a gyűjteményem elkobzásáról nem kaptam jegyzőkönyvet, a főnyomozó, és felesége a főügyész házastársi kapcsolata okán bejelentett elfogultsági indítványomat.
Miközben ömlött belőlem a szó, a bíró arca egyre komorabbá vált, a fogalmazó nő pedig néha hangosan levegőért kapkodott.

¤


„Tyúkper” folytatás

2008.november 27.-én, – éppen Adél lányom születésnapján – délelőtt tíz órakor folytatódott az ellenem indított szabálysértési ügy tárgyalása a tatabányai Városi Bíróság épületében. Mint mindig, ismét pontosan érkeztem. A biztonsági szolgálat még mindig éberen a helyén a beengedő kapunál.
– Kérem, pakoljon ki a zsebéből minden fémtárgyat! Tegye bele ebbe a kosárba! Fáradjon át a kapun! Nem jó, jöjjön vissza! Van még valami fém a zsebében?
Beletúrtam a kabátom zsebébe, és valóban benne maradt egy öngyújtó.
– Rendben, fáradjon át ismét a kapun! Köszönöm, de a mobiltelefont ki kellene kapcsolni!
Ez után a tortúra után aztán az ember bebocsájtást nyer a törvényesség birodalmába.
Bementem, és a kijelölt tárgyaló melletti padon megpillantottam egy öltönyös, "BM kinézetű" embert. Nem haboztam sokat odaléptem és bemutatkoztam.
– Ha nem tévedek Ön az igazságügyi fegyverszakértő?
– Igen, az volnék.
– Bocsásson meg hogy ide fárasztottam, higgye el nem az én ötletem volt.
– Nem történt semmi. De tudja István nem szerencsés dolog ujjat húzni a rendőrséggel.
Ez a mondata számomra mindent elárult az eddigi ügymenettel kapcsolatban.
Majd beszélgettünk a lefoglalt fegyverekről, és az általa kiadott szakvéleményről. Elmondta, hogy ezeket a fegyvereket természetesen lehet hivatalos úton hatástalaníttatni, de ennek költségeit nekem kell viselnem.
Ez elől természetesen nem zárkóztam el, hiszen nekem is érdekem, hogy a törvény által meghatározott darabokkal rendelkezzem, még akkor is, ha mindketten tisztában vagyunk a jogszabály fogyatékosságaival. Továbbá azt is szóba hozta, hogy a Savage pisztolyom valóban különleges darab, de ebből nekik van teljesen újszerű állapotú.
Érdekes ez nem lepett meg, egy korábbi beszélgetésem jutott eszembe, amikor egy ismerősöm említette, hogy az egyik nagytiszteletű fegyverszakértőnek mennyire fantasztikus gyűjteménye van ezekből a fegyverekből.
– X.Y. Bácsi is gyűjtő. – mondta.
Ő az ország egyik legprofibb szakértője, aki szintén elismert gyűjtő.
– Micsoda? – kérdeztem.
– Ezt nevezed Te gyűjtőnek? Hiszen ez nem gyűjtés! Másoktól elkobozza, majd jutányos áron hozzájut. Ez nem gyűjtés, ez begyűjtés!
Ezzel a beszélgetésünket ebben a témában úgy tűnt ki is merítettük. Az igazi gyűjtők véleményem szerint abban különböznek az állami apparátus „gyűjtőitől” hogy ők hatalmas pénzekért vásárolnak vissza külföldről néhány hazai vonatkozású különleges darabot,azzal a céllal hogy legalább néhányat megmentsenek, amit azután a „begyűjtők” egy eljárás során egyszerűen lenyúlnak róluk.

¤

– Van kérdése a szakértőhöz? – fordult felém a bíró.
– Szeretném megkérdezni lehet-e ezeket hivatalosan hatástalaníttatni?
– Természetesen lehet ez nem annyira bonyolult művelet ebben az esetben.
Azzal részletesen kifejtette, hogyan oldják ezt meg hivatalosan egy szakműhelyben, és erről még hivatalos igazolást is kiadnak.
Még megállapították a szakértő költségtérítését, ami tizenhatezerötszáz forintra rúgott, majd megköszönték a részvételét.
Miután távozott, a bíró megkért várakozzak a folyosón. Mintegy tíz perc múlva ismét szólított. Bementem, és közölte maradjak állva, mert ítéletet hirdet.
– A Bíróság méltányolta az Ön tevékenységét, illetve az előző tárgyaláson elhangzottakat. Így a pénzbírság ősszegét negyvenezerről, húszezerre módosítja. Azonban Önt terheli a szakértői szakvélemény kifizetése. Ezen kívül a Bíróság a korábban lefoglalt fegyvereket elkobozza, és azok megsemmisítését rendeli el.
Ezzel a magnetofont kikapcsolta, és a maga részéről lezárta az ügyet.
– Bíró Úr! Peren kívül kérdezhetek valamit?
– Persze, kérdezzen.
– Bíró Úr! Hogyan lehetséges az, hogy ezek a fegyverek nálunk nem tarthatók? Ezeket a darabokat Németországból vásároltam.
Ott, mint hatástalan fegyverek kerültek forgalomba. Ön mégis elkoboztatja, holott ezek tartása Európa szerte nem szabálytalan.
– Igen, igaza van, de a mi jogszabályaink ebben határozottabbak. Tudom, hogy haladunk az Uniós jogharmonizáció felé, de még messze vagyunk attól.
Tisztában voltam azzal, hogy ezzel kimondta a halálos ítéletemet ebben az ügyben. A fegyvereket elkobozzák és majd valakinek, aki bennfentes a gyűjteményében végzik. Ezzel a tollvonással mintegy félmillió forintnyi értéktől szabadított meg, nem is beszélve a kiállításaimat ért kárról.
Nem tehettem semmit. Bele kellett törődnöm, hogy már megint „lehúzott” az Állam...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése