Corpus delicti
avagy:
én voltam a „móri ügy” kulcsa?
Előszó
Úgy vélem, ez a könyv az életem egy még máig lezáratlan szakaszáról szól. Egy kalandos élet néhány epizódja villan fel most itt ezeken a lapokon, ami talán elgondolkoztathat másokat, és egyben példája lehet annak, hogy egy teljesen hétköznapi emberrel is történhetnek nem hétköznapi dolgok. Minden intelem ellenére a tűzzel játszottam az elmúlt évek során, amikor erre a kalandos útra tévedtem. Nem kevesebb volt a tét, mint a családom, a munkám, a barátaim elvesztése. Egy „szórakozás” ami azután megszállottságba csap át. Hasonló érzés lehet, mint a kártya vagy játékgép. Egy idő múlva már nem én irányítom a szenvedélyem, hanem a szenvedélyem engem. Miközben semmit nem veszek észre magam körül, de mindenki azt mondja megváltoztam. Már semmi más nem érdekel csak a megszállottságom. Összefolynak a napok, és csak egy dolog válik fontossá az életemben, el ne romoljon a fémdetektorom.
Az után belekeveredem egy halom zűrös ügybe, megoldom a hazai kriminalisztika legvéresebb bűnügyét, majd megvádolnak lőszerrel, fegyverrel, robbanószerrel visszaélés vádjával. Vége a nyugalmas életemnek, minden romokban hever körülöttem. Úgy érzem, szinte meg vagyok átkozva. Semmi nem jött össze, a rendőrség nem fizette ki a beígért magas nyomravezetői díjat, bíróságra rohangálok, miközben még mindig jó érzékkel nyúlok bele a legzűrösebb ügyekbe. Ezeken az oldalakon most betekintést nyerhet az olvasó egy nem szokványos életbe, illetve a hadtörténeti kutatók a „kincskeresők” hétköznapinak nem nevezhető életébe.
¤
Hogyan is kezdődött?
Hogyan is kezdődött? Nehéz lenne megmondani. Ez az írás hadszíntérkutatással foglalkozó megszállottakról szól. De ajánlom a nem ezzel foglalkozó érdeklődőknek is, akik levonhatják tanulságait, okulhatnak a történtekből. Azok közül való vagyok, akiknek gyerekkorát olyan filmek alakították, mint a Négypáncélos és a kutya, a Tavasz tizenhét pillanata, a Piszkos tizenkettő, és hasonlók.
Gyermekkoromat egy kis falucskában töltöttem. Olvasni is alig tudtam, amikor apám először fapuskát készített nekem. Rendszerint háborúsdit játszottunk a környező dombok-völgyek között. Nyaranta, ha nagyobb zápor áztatta a vidéket, lőszerhüvelyeket, lőszereket mosott elő a hegyről az eső. Azokat kezdtem gyűjtögetni, szegény apám nagy megrökönyödésére. Itt találtam rá az első igazi háborút sejtető relikviákra. Egy öreg fegyver maradványaira, ami tulajdonképpen már csak egy rozsdás csőből, és fémmaradványaiból állt. Nem messze egy magyar rohamsisakra, ami az árokban hevert. Büszkén a fejembe vágtam a sisakot, és a rozsdás csővel korszerűsítettem hatalmas fapuskákból álló arzenálomat. Egy falka utcakölyökkel együtt egész álló nap a faluhoz közeli dombokon, az erdőben tekeregtünk. Egyik legkedveltebb játékunk a számháború volt. Két csapatot alkottunk, mindenkinek a homlokán kellett viselnie egy papírra írt számsort. Akinek a számát leolvasta az ellenség az fogságba esett, meg kellett adnia magát. Emlékszem egyszer egy hadijátékról nem érkeztem haza éjszakára. Apám indult a keresésemre éjjel elemlámpával. Órák múlva talált rám a falu feletti dombon, ahol egy „hadifogoly” társammal együtt egy fához kötöztek minket a győztes csapat katonái, majd ottfelejtettek. Kiabáltunk mi torkunk szakadtan, de senki sem hallotta meg. A háborúsdit szinte teljesen tökélyre fejlesztettük. Bunkereket vájtunk a falu végén magasodó domb oldalába, ahol kialakítottuk főhadiszállásunkat. Végül már az egész domboldal úgy nézett ki, mint egy hatalmas lyukacsos sajt...
¤
Figyelmemet felkeltette a nem messze húzódó, még ma is jól látható,lövészárokrendszernek tűnő képződmény. Elhatalmasodni éreztem magamon valamilyen kutatási szenvedélyt. Rendszeresen kijártam. Kik harcolhattak ezen a helyen? Mikor? Mennyi időt tölthettek itt? Szinte bokáig értek a Nagant, és egyéb lőszerhüvelyek anélkül, hogy egy centire is leástam volna. Később már ásót is vittem magammal, itt-ott leástam. Összegyűjtöttem a lőszerhüvelyeket, kiváltképp az érdekes fenékbélyegekkel rendelkezőket. Hazavittem, megtisztogattam őket. Felcsatlakoztam az internetre, próbáltam kinyomozni az eredetüket. Ki volt a gyártó? Mikor rendszeresítették?
Ennek kapcsán egy internetes oldalra leltem, ahol a magamfajta, történelemkedvelő és kutatószenvedélytől megszállottakkal cserélhettünk élményeket. Rendszeresen tartottuk a kapcsolatot. Később közös kutatásokat szerveztünk. Ekkor még nem volt keresőműszerünk, csak egy kis ásó, amivel találomra túrtunk bele egy-egy lövészárokba. Csodálatos dolog, amikor néhány óra ásás után találtam valamit! Minden apróságnak tudtam örülni. A talált tárgyakat aztán lefotóztuk, a képeket feltettük a weboldalra, hogy mások is láthassák. Egy állandó létszámú társaság kezdett kialakulni. A barátságok egyre jobban elmélyültek, szinte hetente találkoztunk. 2005 -ben összeállt az állandó tagság, akikkel a mai napig is együtt maradtunk. Gyula az autószerelő, Zolika a focista, Lönci a hajós, Lali a szakács, Gellért,és Zoli a rendőr. Összeköt minket a kíváncsisággal járó keresgélés szenvedélye.
¤
A keresést gondos kutatómunka előzte meg. Régi katonai térképek, egyéb írásos történelmi leírások alapján kezdtük el kiválasztani a helyszíneket. Egyre több embert ismertünk meg, akik között szép számban akadtak gyűjtők is. Ők nem jártak fémkeresővel a hónuk alatt, inkább csak vásárlások, cserék útján bővítették gyűjteményüket. Kezdtem én is vásárolgatni börzéken, vastelepeken, internetes portálokon. A rendszeres terepmunka kapcsán, a megvásárolt darabokkal gyűjteményem folyamatosan bővült. Mik voltak ezek? Sisakok, bajonettek, csajkák, gázálarchengerek. Hatástalanított kézi lőfegyverek, lőszerhüvelyek, később néhány ritkaságszámba menő tüzérségi lövedék, hüvely. Hallottunk rémtörténeteket keringeni arról, hogy ezt a tevékenységet a Hatóság emberei üldözik. Voltak pletykák, miszerint bizonyos embereknél házkutatások, lefoglalások voltak, de ezzel mi nem foglalkoztunk. Velünk ez nem történhet meg, hiszen mi nem tartunk efféle dolgokat! A társaságunk létszáma gyakran változott. Volt úgy, hogy megjelentek új arcok, aztán eltűntek. Előfordult, hogy valaki előkerült, majd megint eltűnt. A csapat magját képező 4-5 fő mindvégig elválaszthatatlan maradt. Hétről-hétre találkoztunk, többnyire nálam. Reggel korán érkeztek, majd késő estig az erdőket jártuk, hadállásokat keresve. Folyton ugrattuk egymást. Nagyon jó a hangulata a keresőzéseknek. Nem volt jellemző a másoktól gyakran hallott szakmai, vagy egyéb féltékenység, irigység. Ha találtunk valami érdekes tárgyat, tárgyakat, szétosztottuk egymás között. Nagyon ritkán fordult elő, hogy valaki üres kézzel ment volna haza.
¤
2006 tavaszán és nyarán több alkalommal találtuk meg elesett magyar, német katonák földi maradványait. Emlékszem, az első esetben mennyire megrázó volt, amikor rábukkantunk. Mindenkinek elszorult a torka, amikor arra gondolt ezeket a katonákat is várták haza a szeretteik. Anyák, feleségek, gyermekek hiába várták haza őket. Egy lövészárok feltárása során előkerült három katona. Nem tudtuk, mi a teendő ezért felvettem a kapcsolatot a Német Nagykövetséggel. Itt kaptam meg a Hadisírgondozó megbízottjának telefonszámát, akit értesítettünk az esetről. Ezt követően pedig bejelentettük az esetet a területileg illetékes Rendőrségnek is. Csütörtöki napra beszéltük meg a találkozót a város határában, egy út melletti parkolóban. Megérkezésüket követően a helyszínre mentünk, és megkezdődött az elhunytak kihantolása. A rendőrök egy orvos szakértőt is kirendeltek a helyszínre. Miután kiemelték őket, és az orvos megállapította, hogy II. Világháborús katonákról van szó, felvették a szükséges jegyzőkönyveket. Amikor „négyszemközt” maradtunk a rend éber őreivel, azok bizonyos rosszallást kifejező mondatok kíséretében megjegyezték, nem nagyon kellene ilyen helyeken a földet túrni. Ezek a katonák már senkinek sem hiányoznak igazán. Nekik erre aztán végképp nincsen idejük, hogy a mi bejelentésünkre ugráljanak. Vagyis „megkértek” minket, a jövőben ne nagyon hívogassuk őket. Ilyen volt az első találkozásunk a Hatóság munkatársaival a kutatómunka során. Az eset után úgy határoztunk, amennyiben nem szükséges, nem hívjuk ki a rendőröket...
¤
„Móri ügybe keveredve”
Itt egy kicsit összefoglalom az eseményeket a kezdetektől azok számára, akik esetleg nem ismerik az ügyet részleteiben: 2002. május 9-én fegyveresek behatolnak a Móri Erste Bank fiókjába, és lemészárolják az ott dolgozó alkalmazottakat, és a benntartózkodó ügyfeleket. Két órával az Erste Bank brutális kirablása után körözést adtak ki Horváth Szilárd és Farkas Róbert ellen. Horváth négy nappal később feladja magát, a rendőrség viszont három nappal később belátja, mégsem gyanúsítható a kivégzésekkel.
2002. július 24-én kap újra lendületet az ügy, ekkor fogják el az idegenlégiót megjárt Hajdú Lászlót. A zsoldos kézenfekvő gyanúsított, a rendőrség ugyanis leszerelt kommandósok, rendőrök, katonák között kutat a profin kivitelezett mészárlás ügyében. Nem sokkal később a rendőrség elfogja Kaiser Edét is. A két férfit a más rablásokban Kaiser társául szegődő Kiglics Attila információi
alapján kapták el, ezért meg is kapta a móri mészárosok kézre kerítéséért felajánlott 25 millió forintos nyomravezetői díjat. Kaiserre azért terelődött a gyanú, mert Kiglics azt állította: a móri mészárlás után sok pénze lett, „sokat kokainozott”, és arról beszélt, meg akarja ölni Hajdút.
A szenzációs fordulathoz mi vezettük a rendőrséget. Megtaláltuk a hiányzó bizonyítékokat, amik alapján el tudtak jutni a valós elkövetőkhöz, N. Lászlóhoz és W. Róberthez. A megtalált bizonyítékok egyértelműen összekapcsolták a két ügyet, a móri mészárlást és a veszprémi postásgyilkosságot. A veszprémi postásgyilkosság ügyében őrizetbe vett N. László lakásán később megtalálták a sokáig keresett Scorpio típusú géppisztolyt, és pisztolyt. Ezekről megállapították megegyezik azzal, amellyel Móron kivégezték a bank alkalmazottait, ügyfeleit,
illetve biztonsági őrét. Szintén megállapítást nyert, hogy az előzetes letartóztatásba helyezett W. Róbert ujjlenyomatai azonosak a pénzintézet bejárati ajtaján rögzített lenyomatokkal.
Ámde Kaiser Edét részben a móri bankrablás miatt már tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték, Hajdú László ellen pedig jelenleg is bírósági eljárás zajlik, mert az ügyészség vádja alapján ő oltotta ki a bankfiókban hét ember életét. De a velük megtörtént igazságtalanságokról bizonyára olvashatunk majd Kaiser Ede nem régiben megjelent könyvében.
Sokan, sokféleképpen ismerik a móri mészárlás körülményeit. Az elkövetés brutalitása a mai napig mindenkit megdöbbent. A magyar kriminalisztika történetének legbrutálisabb bűncselekménye, és talán a mai napig a legellentmondásosabb bűnügye is. Volt alkalmam beszélgetni az ügyön dolgozó főnyomozókkal, az ügyet folyamatosan nyomon követő újságírókkal, televíziósokkal. Bizonyára nem sokan mondhatják el magukról, hogy a nyomozás aktív részesévé válnak. A véletlen folytán, és persze nem kis mértékben szenvedélyük miatt, belekeverednek az ország történetének legsötétebb bűnügyébe. Én lettem az egyik legfontosabb láncszem a móri ügyben, aki a tárgyi bizonyítékokat megtaláltam. Ma már mindenki tudja, Kaiser Ede és Hajdú László a bűncselekmény két fő gyanúsítottja, az elkövetés helyének még a közelében sem járt.
Tény, a rendőrség a móri ügyet abban az időben már lezártnak tekintette, amikor a mi szerepünk kezdődött. Meg voltak arról győződve, hogy a tettesek rács mögött vannak. A közvélemény nyomása, a társadalomra különösen veszélyes elkövetés gyors lezárást követelt a hatóságoktól. Mind rendőrség,
mind az ügyészség, mind a bíróság utólag nyilvánvalóan és bizonyítottan óriási hibákat követett el. Ezt nyilván nehezen emésztik meg ezek az állami és hatalmi szervek. Perdöntő bizonyítékok, mint például az elkövetés eszközei, addig nem kerültek elő. A közvetett bizonyítékok, és egy ellenük valló tanú vallomása elegendőnek tűnt az ítélethozatalhoz.
Kaiser életfogytig tartó szabadságvesztését töltötte. Hajdú ellen pedig még folyt az eljárás más ügyek kapcsán. Bár a közvélemény megosztott volt, ennek ellenére meggyőzően állították a hatóságok, hogy a valódi elkövetőket tartóztatták le.
Míg Kaiserék esetében a történet látszólag itt ért véget, a mi esetünkben itt kezdődött...
¤
. Úgy gondoltuk valamibe esetleg még belebotlunk. A környéken vizsgálódunk. Egész délelőtt a kiszemelt helyen kutattunk, de repeszeken kívül semmit az égvilágon nem találtunk. Feladtuk, tovább robogtunk Tarján irányába. Az út mellett tüzérségi állásokat pillantottunk meg. Szépen egymás után sorakoztak az út jobb oldalán. A kanyargós úton felfelé haladva megpillantottunk egy földutat, ami az erdőbe vezetett. Párhuzamos volt az aszfalt úttal. Behajtottunk, majd néhány száz méter után megálltunk. Összeszereltük a műszereket. Átvágtunk az erdőn a műút irányába, hogy eljussunk a tüzérségi állásokig. Megszokásból lóbálni kezdtük a keresőket. 20-30 méter megtétele után Zolika keresője jelzett valamit.
Ásni kezdett, mi körbe álltuk. Megdöbbenésünkre egy kék hátizsák került elő. Mellette egy teljes öltözet férfiruha, zokni, alsónadrág, ing, nadrág. A zsák üresnek tűnt, de amikor kinyitottuk, benne egy scorpió géppisztoly válltámasza volt. Tanakodni kezdtünk, mit kezdjünk e furcsa leletekkel?
Végül én úgy döntöttem, beszólok a rendőrségre. Az nem normális dolog, hogy valaki az erdőben teljesen átöltözik, majd elássa a ruháit. Ilyesmi nagyon nem fért bele az ártatlan turista képébe. Na és még ott volt az a géppisztoly válltámasz is. Lementem a műút mellé, megvártam a járőröket.
Amikor kiérkeztek, elmondtam mit találtunk. Kötekedni kezdtek, miről is állítom én, hogy az egy válltámasz. Lehet az akár kabátakasztó is. Mi a francot kezdjenek egy üres hátizsákkal, meg rongyokkal!? Az egyik, nevezzük Szakállasnak, ott volt, amikor a német katonákat megtaláltuk korábban. Ő csak ennyit mondott:
– Öreg, megmondtam már, ha még egyszer ilyen miatt kihívsz minket az erdőbe, a detektorod lesz az első, amit elkobozok!
– Úristen! Ezek ennyire idióták?
Mivel kijöttek, körülnéztünk a megtalálási hely közelében is. Nem sokkal arrébb megint vadul jelezni kezdett a detektor. Itt egy húsos láda alakú valamiben kör alakú fémtárgyak voltak elásva. Első látásra nem lehetett megállapítani, mik lehetnek valójában. A láda félig tele volt vízzel. Értesítették a tűzszerészeket. Nemsokára kiérkeztek a helyszínre. Rövid szemle után megállapították, a három darab valami nem más, mint három darab jugoszláv csigatár, amit feltehetőleg Kalasnyikov géppisztolyba használnak. Ők is elővették detektoraikat, átvizsgálták a környéket, de eredménytelenül. Mást már nem találtak.
¤
Az intézkedés ezen a ponton véget is ért. Jegyzőkönyv lezárva! Egy kis tanakodás rendőri oldalon, bevigyék-e a megtalált már üres ládát, a ruhákat? Végül rábeszéltem a közeget, mi baja lehet, ha beviszi? Ő állította, erről már DNS-t úgysem tudnak venni. Aztán mégis bedobta a bűnjelek közé, az autó hátuljába.
Talán egy hét sem telt el, amikor szörnyű dolog történt. Zámoly határában, egy mentesítéscéljából oda szállított robbanótest felrobbant. Tamás barátom, és két másik tűzszerész életét vesztette. Borzalmasan megrázott a hír. Szinte fel sem fogtuk. Egy héttel korábban még Tarján mellett az erdőben mosolygott ránk, örömmel újságolta, nemsokára megszületik az első gyermeke. Még mindig a fülemben csengtek az utolsó mondatai a félelemről.
Ott álltunk barátaink temetésén a tömegben a sok szánakozó ember között. Látva a család fájdalmát, a barátok, kollégák szomorú tekintetét arra gondoltam, igazi hősök voltak. Mások testi épségének megőrzése érdekében haltak meg, nem értelmetlenül.
¤
Vasárnap volt. Délután szóltam a feleségemnek, hogy mi a tervem. Úgy döntöttek, velem tartanak. A helyszínre érve a robbantógödörhöz mentem. Összegyűjtöttem a kért diribdarabokat, amire a többiek kértek. A kocsihoz indultunk, amikor lányom kérte, mutassam meg a helyet, ahol azok a rejtélyes dolgok előkerültek.
–Apa, nem nézel még körül? – kérdezte.
–De megnézhetem.
Újra összeszereltem a keresőt. Az előző helytől nem messze, újra erősen jelzett a detektor. Ásni kezdtem, és ismét egy nagy műanyagláda került elő, ami zsákba volt csomagolva. A láda felnyitása után szinte nem hittem a szememnek. Tártáskák, tárak, és temérdek lőszer. A nagy dobozban kisebb műanyagdobozok, telis-tele lőszerekkel. A láda alatt lapult még valami laposabb zsák.
–Ez tuti, hogy a puska lesz. – szóltam oda a mellettem guggoló feleségemnek.
–Hagyd, ne nyisd ki! – kiáltozta.
–Menjünk el innen azonnal!
Ahogyan ilyenkor lenni szokott, a kíváncsiságom erősebb volt, mint a félelmem. Kinyitottam a zsákot. Egy darabokra szerelt kifogástalan állapotban lévő AK géppisztolyt pillantottam meg.
Ismét felhívtam a Rendőrséget. Azt mondták, azonnal küldenek egy kocsit. Közben teltek a percek. Családomon úrrá a rettegés. Nem messze feltűnt egy hátizsákos alak, két kutyával.
Persze mint a filmeken, folyton hangokat véltünk hallani. Az ágak úgy reccsentek a néma csendben, mint valami mennydörgés. Hosszú percek teltek el, míg az autóig jutottunk. Már hallottuk, közeledik egy autó. Ez volt az első megnyugtató hang, amit hosszú percek eltelte óta hallottunk...
¤
Elmeséltük a történteket, miközben visszafelé indultunk a sűrűben. Rövid idő múlva a többiek is megérkeztek. Nem hittek a szemüknek!
– Hülye vagy! – mondta egyikük.
– El is rakhattad volna. Erre te bejelented? Én tuti nem szóltam volna. Csőcsere, azt menne a falra dísznek! – tette hozzá.
–Te idióta! Ha ezt elviszed, holnap már te leszel a móri gyilkos! – mondtam erre.
Akkor még semmit sem tudtam a fegyver eredetéről, csak valamit kellett válaszolnom.
Megérkezett előbb két rendőr, majd miután látták, mit találtunk, még több rendőr. Végül hemzsegtek az erdőben, nyomok után kezdtek kutatni. Mi felajánlottuk, hogy a detektorainkkal átvizsgáljuk a környéket. Neki is kezdtünk. Több elásott csomag is előkerült még, mindben fegyverek, puskák, pisztolyok, lőszerek voltak. Az egyik lefűrészelt csövű, hangtompítóval szerelt puskát éppen lányom találta meg. Volt velük egy rendőr hölgy, aki ott helyben meg is oldotta a rejtélyt. Kijelentette, bizonyára orvvadászok rejtették el itt a fegyvereiket. Kalasnyikovval, páncéltörő lőszerekkel szarvasra? Csodálkoztunk, de ráhagytuk. Igazán izgalmas, egyben hátborzongató is volt ez az egész. A helyszínelés meglehetősen nagyvonalúan történt, ami még egy laikus számára is feltűnt, aki már látott helyszínelést mondjuk a filmeken. Közülünk legalább ketten, de a rendőrök között is akadt, aki dohányzott. A csikkeket egyszerűen szétdobáltuk a helyszínen. Csak később gondoltam arra, jó lett volna, ha egy helyre hajigáljuk a csikkeket, vagy valami zacskóba, esetleg néhányszáz méterrel arrébb kellett volna mennünk dohányozni. Ha az elkövetők esetleg hagytak itt cigarettacsikket, azt meglehetősen nehéz lesz kiválogatni a mieink közül. Amikor a Kalasnyikov géppisztoly előkerült, volt ott egy rendőr, aki mint elmondta vér profi, és egész egyszerűen csupasz kézzel kezdte fogdosni, forgatni, nézegetni a fegyvert. Az esetleges gyári számot kereste benne, ami természetesen ki volt köszörülve. Egy kockás konyharuhaszerű rongyba volt csavarva a fegyver, valahogy azzal próbálta úgy fogni, hogy ne taperolja össze,
de ez kevéssé sikerült. Gyula barátom később meg is jegyezte: – István, ezek itt mindent összeb…tak!
Csak később eszméltem rá, hogy Kaiser Edének, és Hajdú Lászlónak valójában mekkora szerencséje volt mindezen körülményekre való tekintettel is, hogy egyáltalán maradtak még értékelhető nyomok valamin!
¤
Nem tudom mit csináltak ezután a helyszínen, de még aznap éjjel értem jött egy járőr kocsi, és bevittek tanúvallomást tenni.
Későre járt, és én meglehetősen fáradt voltam, de mindenképpen segíteni szerettem volna, ezért bementem velük a kapitányságra. Felvezettek egy irodába, ahol egy laikus számára furcsa dolgot tapasztaltam. Az ott lévők egyfolytában morogtak, hogy amikor kihívtam őket lejárt a szolgálatuk. Már rég otthon lennének, ha én nem ugráltattam volna őket! Nagyon kínosan éreztem magam. Minek mennek az ilyenek rendőrnek?
Egy másik is rákezdte, neki most egész éjjel egyesével le kell számolnia ezt a temérdek lőszert, ami minimum reggelig el fog tartani. Elkeserítő volt hallgatni, hogy mindez miattam történik. Ezek a derék emberek régen aludnák az igazak álmát, ha az idióta bűnöző, aki elásta meg én, a másik idióta, aki kiástam nem foglalkoztatnám őket. Elmondtam a megtalálás körülményeit, majd tőlem is vettek ujjlenyomatot és hazavittek.
Napokig csend volt az ügy körül. Érdeklődtem egy ismerősömtől, aki a rendőrségen dolgozik, de azt mondta, semmi rendkívüli nincs. Ismeretlen tettes ellen nyomoznak, lőfegyverrel, lőszerrel való visszaélés vádjával. Azt hittem, valami nagy dolgot találtunk. Arra gondoltam, a történtek után rendőrök szállják meg az erdőt, felásnak minden négyzetcentimétert. De nem ez történt. Kezdtem elbizonytalanodni. Talán igaza volt annak a rendőrnőnek? Valóban orvvadászok elásott raktárára leltem? Ennyire dilettáns volnék?
¤
Nem hagyott nyugodni a dolog. Elkezdtem összerakosgatni a képeket. Az első esetben és a második esetben meg talált tárgyak között kell lennie valamilyen összefüggésnek. A hátizsákban talált postásgumik, borítékdarabkák számomra mindenképpen valami postával összefüggő balhéra utaltak. Az elásott férfiruha, a fegyverek, lőszerek sokasága pedig valami sokkal baljósabb dologra utalt. Valami bérgyilkosé lehet? Talán a Fenyő gyilkossághoz kapcsolódnak? Vagy a móri gyilkosé? A fegyverek egy komplett bérgyilkos felszerelésre hasonlítottak.
Felkapcsolódtam az internetre, és a keresőbe beírtam a következő szavakat: postarablás, postakocsi rablás, stb. Egyszer csak feldobott egy Zsaru magazinban megjelenő cikket, címlap sztori címmel. A cikket végigolvasva, szinte biztosra vettem, hogy ezeknek a fegyvereknek köze lehet ehhez a postás ügyhöz!
Néhány idézet a cikkből:
AKI MAGÁRA ISMERT, KISEBB VAGYONRA TEHET SZERT
Él az országban valaki, aki nem is tudja, hogy tulajdonosa tízmillió forintnak. Ennyi ugyanis a nyomravezetői díj egy három évvel ezelőtti bűncselekmény tettesének megnevezéséért. A nyomozók szerint többen ismerik a férfit, aki könyörtelenül kivégezte a veszprémi postást, csak épp nem tudják, nem sejtik, hogy kapcsolatban álltak/állnak a tisztes polgári álarc mögé rejtőző gyilkossal.
A Zsaru megmutatja kik, hol, mikor találkozhattak a bűnözővel. Aki magára ismer és jelentkezik a rendőrségnél, személye garantált védelme mellett tízmillió forint ütheti a markát, ha közreműködésével kerül bilincs a postások rémének csuklójára. 2003. június 21-én a veszprémi Cholnoky lakótelep egyik lépcsőházában fejbe lőttek egy postást. A gyilkosra rányitottak, ő azonban azt mondta, miközben a földön haldoklott áldozata, hogy rendőr, s éppen intézkedik, ezért megkérte a szemtanút, menjen el. Októberben, Győrött hasonló módon támadott, akkor az ottani postás túlélte a rablást. 2004-ben Tatabányán rabolt ki egy kézbesítőt, a zsaruk ekkor már tudták, hogy a veszprémi eset előtt is volt már egy akciója a bányászvárosban. Utoljára tavaly nyáron hallatott magáról ismét Győrben, s majdnem elfogták, de végül sikerült elmenekülnie...
. Volt a csomagban száz különleges gyutacs is, amit egyértelműen gyárban készítettek, nem házilag. A robbanószerkezet egyedi, szakértő se tudja, mire való. Színházi pirotechnikához túl erős, pedig legjobban arra hasonlít, robbantáshoz túl gyenge, petárdának túl drága és túl bonyolult. A rendőrök szerint valamelyik, Ló pofi háromszögében lévő, a 90-es években megszűnt gyárban gyárthatták próbadarabként, aztán valaki hazavitte, vagy ellopták egy selejtraktárból. Nem tudni, hogy került a gyilkoshoz. Aki a gyutacsokról tud valamit, esélyes a tízmilliós díj megszerzésére! A rendőröknél van egy régi golyóálló mellény, ami szintén Ló pofié lehetett. Ilyen golyófogót használt először a magyar rendőrség, aztán kiselejtezték, eladták, sorsuk követhetetlen. A gyilkos szerzett egyet, és több fegyverrel szétlőtte, köztük azzal is, amelyikkel kivégezte a veszprémi postást. A zsaruk keresik azt, aki tud valamit az emberről, aki vagy azért próbálta ki a mellény hatását, hogy lássa, mit tud a fegyvere, vagy azért, ha neki kellene viselnie, mennyit bírna el. Ez az információ is tízmilliót vagy egy korábban említett vádalkus szabadítólevelet ér...
A zsaruk keresik a fegyvert is: ez egy régi darab, hasonlít a katonák, rendőrök, munkásőrök egykori pisztolyára, de mégsem az a típus. Kopott, a fekete festék alól kibukkan a fém ezüstje, hangtompítója is régi. Biztos, hogy lopott, feketén került a gyilkoshoz, itt is vádalkut ajánlanak a pénz mellé, ha az alvilágból valaki segít azonosítani a fegyvert és gazdáját. E-mailen is. A zsaruk kérik, aki tud valamit a gyilkosságról, úgy érzi, nála van a tízmilliós megoldás, jelentkezzen bármely rendőri szervnél a Telefontanú 06-80-555-111-es számán vagy a 107-es, 112-es segélyhívó számokon, esetleg az NNI 06-1428-9257-es telefonszámán. A postasokert@freemail.hu e-mail címen is várják a szemtanúk jelzését. (Zsaru, 2006/16. 4-6. o.)
¤
Izgatott lettem. A cikkben azt írták, nagyon komoly összeget kínálnak a nyomravezetőknek. Úristen! Lehet, hogy megtaláltam a postásgyilkos cuccait?
Ekkor már nem haboztam. Írtam egy e-mailt Cs. Z. alezredesnek, az ORFK Nemzeti Nyomozó Iroda különleges ügyek osztálya vezetőjének címezve. Leírtam, hogy két hete, két alkalommal találtunk bűncselekményre utaló csomagokat, és szerintem közük lehet a talált fegyvereknek a postásgyilkossághoz. Kértem, vegyék fel velem sürgősen a kapcsolatot. Az e-mailre nem érkezett válasz. Másnap felhívtam telefonon. A titkársága vette fel. Amikor elmondtam milyen ügyben keresem, öt perc múlva azonnal visszahívtak. Elmondták, nyugodjak meg, most már Ők veszik át az ügyet Tatabányától, és megköszönték a bejelentésemet.
Ekkortól valóban érezhetően beindult a nyomozás...
¤
A riporterek meg voltak győződve arról, hogy mi adtuk a kulcsot a móri ügy megoldásához, illetve a postás gyilkossághoz is. Magas jutalomban részesülünk majd, hiszen korábban minden fórumon azt hangoztatta a Rendőrség, aki fontos információval bír az ügyben, az jogosulttá válik a jutalomra. Teljesen meglepődtek, amikor a kérdésükre elmondtam, azt az információt kaptam, nem jár nekünk a felajánlott jutalom. Szerintük nem mi voltunk a közvetlen nyomravezetők. Igaz, méltatták az érdemeinket az ügyben, elismerték, hogy egy nagyon fontos hiányzó láncszem volt a találásunk, de biztosítottak arról, hogy a nyomravezetőnek járó összegből nem kaphatunk.
Egy barátom nagyon jól megfogalmazta, mert ezt mondta:
– Ha ez valahol Európában történik meg veletek, és nem Magyarországon, most mindannyian milliomosok vagytok, és talán még ki is tüntetnek.
Igaza volt… Amerikában a történet végén könnyes szemekkel ünneplik a nézők a hősöket. Felhangzik a szokásos taps, a rendőrfőnök és a polgármester nagy nyilvánosság előtt fejezi ki háláját. De ez nem Amerikai siker történet. Ez a szomorú magyar valóság...
¤
A Magyar FBI
Miután a TV2 Napló riportja lement, és ott a riporter a zárszóban kijelentette, hogy a Hatóságok részéről még egy köszönöm sem hangzott el, megkerestek a Nemzeti Nyomozó Irodától. Egy csütörtöki napon kaptam a telefont. Megkértek, másnap, 13 órára menjek fel hozzájuk.
Nem volt egyszerű parkolni a környéken, de a megadott időre ott voltam. Tele voltam várakozással, izgalommal! Még soha nem jártam efféle helyen. A Magyar FBI főhadiszállása egy ódon épületben van. Megnyomtam a kaputelefon gombját, az őr beengedett. Szemben egy folyosó, balra pedig egy kis helység nyílott. Itt egy üvegezett ablaknál foglalt helyet az őr.
Kérdezte, kit keresek? Milyen ügyben jöttem? Felszólt telefonon, elkérte a személyi okmányaimat, majd közölte, egy kis türelmet kérnek, addig várakozzak a váróban. Adott egy szekrénykulcsot, kérte, oda tegyem be a mobiltelefonom, mert azt nem vihetem be.
Bevallom, sokkal korszerűbb, modernebb csúcstechnikával felszerelt hivatalt képzeltem. A váróban, a folyosón pergett a vakolat. A bútorzat meglehetősen elavultnak tűnt. Közben jöttek-mentek az ügyvédek. Az egyiket úgy rémlett már láttam a TV-ben. Ő volt az egyik elkövető ügyvédje.
Rövid idő elteltével lejött értem a korábbról jól ismert főnyomozó, akivel jó ismerősként üdvözöltük egymást… Elindultunk fel a zegzugos folyosókkal teli épületben. Ha jól emlékszem, a második emeletre.
Út közben elmondta, főnökei, a Nemzeti Nyomozó Iroda vezetői akarnak velem személyesen találkozni, egy kicsit beszélgetni. Úgy gondolja, szeretnék megköszönni közbenjárásunkat az ügyben.
Kicsit furcsán hatott, hogy éppen most, a TV riport után kerül sor erre a beszélgetésre.
A folyosókon, amerre haladtunk, érdekes látnivalókat tartogatott. Az egyik irodában feltehetőleg abban az időpontban is folyhatott a gyanúsítottak kihallgatása, mert az ajtó előtt koromfeketébe öltözött géppisztolyos kommandósok álltak.
Lassan felértünk az emeletre, majd bekopogott az ajtón. Egy titkárságra értünk, ebből balra nyílt a „nagyfőnök” ajtaja.
Amikor beléptünk, engedélyt kért, és bemutatott minket egymásnak. Három, úgymond legmagasabb szintű rendőri vezető a Nyomozó Iroda részéről, a kísérőm, és jómagam maradtunk a helységben. Hellyel kínáltak egy hosszú asztalnál, és egy kicsit kényszeredettre sikerült beszélgetés kezdődött.
Elmondták, mennyire hálásak nekünk ebben az ügyben, de nem biztos, hogy a sajtó bevonása jót tesz ennek az egésznek. Nagyjából percekig arról tartottak nekem beszámolót, hogy mennyire hiénák a médiában dolgozók. Mennyi idiótaságot írtak már le ebben az ügyben is. Nagyon kedvesek, barátságosak voltak, mindenki mosolygott. A beszélgetés megközelítőleg háromnegyed óráig tarthatott, bár teljesen cserbenhagyott a mindig pontos időérzékem. A társalgással töltött idő nekem óráknak tűnt. Biztosítottak arról, ha bármi problémám lenne, nyugodtan keressem meg őket, szívesen segítenek, ami hatáskörükben áll. Jól esett.
Eszembe villant a beígért jutalmat megemlítem, de a következő mondatokkal szinte elébe is mentek.
Elmondták, hogy hiába firtatjuk, a jutalom nem lehet a miénk. Bár az ügy szempontjából roppant fontos bizonyítékokat produkáltunk, de ez kevés a jutalomhoz. Ellenben gálánsak voltak, mert megígérték, az ügy lezárása után valami tárgyjutalomban fogunk majd részesülni...
¤
Nem egy atomtámadástól mentettük meg a hazát egy szál trikóban, mint Bruce Willis tudtuk. De megszabadítottuk két elmebeteg tömeggyilkostól. De ez a köszönet túl a gesztus szintű megnyilvánuláson, azért szembe ötlően kisstílűnek tűnt. Én még hittem az igazságszolgáltatásban, és abban, ha az Állam ígér valamit, azt betartja. Barátaim unszolására a magam módján próbáltam mindent elkövetni, legalább azok értesüljenek az ügyünkről, akik valami módon érintettek.
E-mailt írtam a Magyar Posta vezérigazgatójának, aki a postásgyilkosság ügyében vérdíjat tűzött ki a gyilkos fejére. Leírtam röviden a történteket. Kértem, amikor odaítélik majd a jutalmat annak, aki szerintük leginkább méltó rá, esetleg ránk is szenteljen egy kis figyelmet. Néhány nappal később igen meglepődtem, amikor csörgött a mobiltelefonom. Ő volt vonalban. A Magyar Posta összes alkalmazottja nevében megköszönte ezt a fantasztikus dolgot, amit véghezvittünk. További munkánkhoz sok sikert, erőt, egészséget kívánt, és azt ígérte, nem feledkezik meg rólunk.
Rövid időn belül hívtak a Nyomozó Irodától is. Ismételten megkértek, ne feszegessem ezt a jutalom ügyet. Megkapták a Posta első emberétől az e-mailem másolatát...
